A gyereked rajza vasárnap karbantartás alatt lesz

Egy kisvárosi papír-írószer bolt kirakatában laminált tábla hirdetné: „Hűtőmágnest nem tartunk. Az alkalmazásról érdeklődjön az eladónál.” A több óvodalánc által tesztelt rendszerben a gyerek rajzát még aznap beszkennelnék, a papírt újrahasznosítanák, a képet pedig a család hűtőajtajába épített kijelzőre küldenék. Mint minden kijelzőt, ezt is időnként le kellene kapcsolni.

Az óvodák és iskolák egyre inkább digitális fejlődési naplókat használnak, amelyekben lefényképezik a gyerekek munkáit és megosztják a szülőkkel, gyakran a papírmappák helyett. A digitális képkeretek és az okos háztartási gépek – köztük a hűtőajtók – kijelzői elterjedtek, a családi emlékek pedig egyre inkább felhőszolgáltatásokban, nem papíron tárolódnak. A felhőszolgáltatásokat ütemezett karbantartási ablakokban frissítik, amelyek alatt a tartalom átmenetileg elérhetetlen lehet. A szülők hozzáférése a gyerekeik rajzaihoz és fejlődési adataihoz így egyre inkább előfizetéstől, internetkapcsolattól és a szolgáltató menetrendjétől függ.

A tábla kézzel írott, laminált, és gyerekmagasságban lenne felragasztva. Alatta egy második tábla: „Igen, papírt még árulunk. Analóg másolatokról érdeklődjön.” A bolt tulajdonosa, Halmi Gréta, aki huszonkét éve vezeti az üzletet, azt mondaná, a mágnesek 2037-ben álltak be teljesen, nagyjából egy évvel azután, hogy a helyi óvodalánc átállt arra, amit a szórólapja folyamatos portfóliónak nevez. „Bejönnek, és kérnek valamit, amivel feltehetik a rajzot – mondaná. – Mondom nekik, hogy a rajz már fent van. Az ajtón. Erre megkérdezik, hogy az ajtót mi tartja fent.”

A rendszerben az óvónő a festőállványnál lefényképezné a művet, fejlődési mérföldkővel címkézné, és elküldené az otthoni előfizetett kijelzőre. A papír még aznap délután a szelektív gyűjtőbe kerülne. Egy regionális óvodafenntartó tájékoztató csomagja ezt úgy írná le, mint „az alkotás és az ünneplés közötti kör bezárását”, és megjegyezné, hogy a családoknak többé nem kell nyirkos rajzokat cipelniük haza a buszon. A szülő 15:40-kor értesítést kapna: „Lili kifejezte önmagát.” Azt nem írná, hogy mivel kapcsolatban.

A kijelzőket az egyik nagyobb háztartásigép-gyártó platformja üzemeltetné, amely minden vasárnap hajnali egy és öt óra között karbantartási ablakot tartana fenn, évente kétszer pedig legfeljebb hetvenkét órás nagyobb verziófrissítést. Ezekben az időszakokban a hűtőajtón szürke téglalap jelenne meg a következő felirattal: „Emlékeit éppen tökéletesítjük.” A hűtés közben nem állna le. Egy ügyfélszolgálati cikk leszögezné, hogy a rajzok az ablak alatt is léteznek, olyan értelemben, ahogy a bankszámlaegyenleg is létezik munkaszüneti napon.

A kísérleti körzet szülői beszámolnának az első hosszú ablakról. Rédei Tamás, kétgyerekes apa elmondaná, hogy a lánya pénteken lovat rajzolt, és szombat este meg akarta nézni. „Elmagyaráztam, hogy éppen tökéletesítik. Megkérdezte, mi a baj vele. Mondtam, semmi, pont ezért tökéletesítik.” A ló kedden térne vissza javasolt képaláírással, melegebb színekkel és eggyel kevesebb lábbal, mert az ötödiket eltávolították. A lány nem ismerné fel. „Azt mondta, ez egy másik ló – mondaná az apa. – Jogi értelemben szerintem igaza van.”

Az óvodáknak azt tanácsolnák, hogy nagyobb frissítés előtti péntekre ne tervezzenek festést, mert az ablak alatt készült munkák sorba állnának, és egyszerre, olykor összekeveredve érkeznének meg, így a gyerek hétfője megjöhet a csütörtökje után. Az egyik fenntartó belső útmutatója azt javasolná, mondják a gyerekeknek, hogy a rajzok „pihennek”. A kísérletben dolgozó egyik óvónő, Marosi Daniella szerint a fordulat nagyjából egy félévig működött. „Most azt kérdezik, hogy a rajzok fáradtak-e. Az egyik kisfiú megkérdezte, hogy a képe dolgozni ment-e. Mondtam, hogy igen. Ezt el tudta fogadni.”

A platform szóvivője azt mondaná, az ablakok „a megbízható emlékélmény biztosításának szükséges részei”, és a gyerekkor 99,4 százaléka bármely pillanatban elérhető lenne. A fennmaradó 0,6 százalék tervezetten vasárnap reggelre esne, amikor a használati adatok szerint a családok a legkisebb eséllyel nézik a hűtőt, és a legkisebb eséllyel panaszkodnak utána. Ugyanezek az adatok azt mutatnák, hogy egy rajzot érkezése napján átlagosan négy másodpercig néznek, aztán soha többé, amit a platform megtartási lehetőségként írna le.

Néhány szülő megpróbálná megtartani a papírt. A legtöbb óvodai szerződés szerint az eredeti az újrahasznosításig a fenntartó tulajdona maradna, azon az alapon, hogy más gyerekek ujjlenyomatát, és így más gyerekek adatait is hordozhatja. Kisebb forgalom alakulna ki abból, amit Halmi Gréta második táblája analóg másolatnak hív: a gyerek otthon, emlékezetből újrarajzolja a képet a boltban vett papírra. A papírt tízes csomagban árulná. „Sosem olyan jó, mint az első – mondaná. – De ezt fel lehet tenni mágnessel, ha még van valahol egy.”

2040-re a platform ütemterve felárért egy „mindig elérhető” csomagot javasolna, amelyben a rajzok karbantartás alatt is láthatók maradnának a hűtőben helyben tárolt másolatból. A helyi másolat alacsony felbontású, képaláírás nélküli és tökéletesítetlen lenne, az ötödik lábbal együtt. Az első tesztelők arról számolnának be, hogy ez a változat hasonlít a legjobban arra, amit a gyerekük valójában rajzolt. A platform ezt ismert hibaként tartaná nyilván, és egy későbbi kiadásban tervezné javítani.