Az utolsó busz kiesőhelyen áll

Egy regionális közlekedésszervező a falvakat aszerint rangsorolná, hányan ülnek fel az este utolsó buszára, és annak a falunak szüntetné meg a járatát, amelyik a tabella alján végez. A rendszerben egy busz megtartása csapatsporttá válna, szezon és kupa nélkül.

Európa és Észak-Amerika vidéki és külvárosi térségeiben évek óta ritkulnak a buszjáratok, és jellemzően az esti, késői járatok esnek ki elsőként, mert üzemóránként ezek szállítják a legkevesebb utast. A közlekedésszervezők egyre inkább a kártyás és érintéses jegyrendszerekből származó automatikus utasszámlálási adatok alapján döntenek arról, mely vonalak maradnak meg, nem pedig kézi felmérésekből. Egyes térségekben a vonalak teljesítményét tabellaszerű kimutatásokban teszik közzé, a „használd vagy elveszíted” típusú kampányok pedig arra biztatják a lakókat, hogy utazzanak a veszélyeztetett járatokon. A pontokra, sorozatokra és ranglistákra épülő játékosítás a fitneszalkalmazásokból a közszolgáltatásokba, köztük a közlekedési hűségprogramokba is átterjedt. Helyi közösségek rendszeresen szerveződnek egy-egy járat megmentésére, olykor kizárólag azért utazva rajta, hogy nőjön az utasszám.

Tizenegy. Ennyi utast kellene átlagosan szállítania a 22.40-es járatnak a járási székhelyről ahhoz, hogy Ordaspuszta a vonal fölött maradjon, és ez a Pintér családnak, a Fő utca 14.-ben, heti egy menetjegyet jelent, ezerkétszáz forintot és egy estét, amelyet mindig az áldoz fel, akinek a legkevesebb dolga van bárhol. Egy regionális közlekedésszervező által modellezett rendszerben a falvakat havonta rangsorolnák az utolsó esti járat utasszáma alapján, és az utolsó helyezett elveszítené a buszát. A tabellát péntekenként tennék közzé, hogy az emberek tudjanak tervezni.

A társaság a konstrukciót „keresletvezérelt járatvédelemnek” nevezné. Az utolsó járaton minden bérletérintés egy pontot érne annak a falunak, ahol érintették, a hálózat negyven faluját pedig egyetlen bajnokságba sorolnák, ahol az alsó három sárga, a legutolsó piros színt kapna. A piros falu úgy kerülhetné el a megszüntetést, ha a következő hónapban megelőz egy másik piros falut, amit az útmutató tervezete „méltányos és átlátható lehetőségnek az igény igazolására” nevez. Arról az útmutató nem szól, hogy az utasoknak hová kellene menniük.

Ordaspusztán a válasz egy beosztás formáját öltené a bolt hirdetőtábláján. A háztartások felváltva utaznának a 22.40-essel a városból a végállomásig, egy víztározó melletti buszfordulóig két faluval odébb, ahol a család egy másik tagja várna kocsival, mert végig a busz mögött jött. „Kilencszer voltam már a tározónál” – mondaná Pintér Dezső, 71 éves. „Nincs ott semmi. Termoszt viszek. A buszvezetővel már nem köszönünk egymásnak, mert az olyan lenne, mintha beismernénk valamit.” A felesége, Marika szerdánként utazna, amikor a tabella frissül, mert meggyőződése, hogy szerdán jobban számolnak.

A rivalizálás heteken belül kialakulna. Egy szomszédos falu önkormányzatáról az a hír járná, hogy kisbuszt bérelt, amellyel a lakókat a buszmegállóhoz szállítja, hogy fel tudjanak szállni a buszra. Egy másik falu felszállásonként egy tombolajegyet adna, a fődíj egy pad lenne. Két falu, amelynek közös a megállója, vitatná, melyiküké az érintés, és az ügy egy negyedévente ülésező határbizottság elé kerülne. Egy falu a harmincnyolcadik helyről a negyedikre ugrana azzal az egyszerű módszerrel, hogy a kocsmakvízt 22.35-re fejezik be.

A társaság adatelemzői észrevennék, hogy ugyanaz a 340 bérlet vándorol az egész régióban, és a jelenséget „körforgásnak” neveznék. Egy tervezési referens, aki csak azzal a feltétellel nyilatkozna, hogy a saját faluját nem nevezik meg, azt mondaná, hogy a rendszer a terveknek megfelelően működik, mert az utolsó járatok utasszáma egyharmaddal nőtt. Arra a kérdésre, hogy ezek közül az utasok közül akart-e bárki a buszon ülni, azt felelné, hogy a kérdés kívül esik a mutató hatókörén. A buszok eközben tele mennének a tározóig, mögöttük tisztes távolban tompított fényszórós autók sora.

A tabella élén nem járna más jutalom, mint egy sor a társaság hírlevelében. Az alján egy Sáskút nevű, 190 lelkes falu állna, amelynek lakói nem vennének részt a játékban. „Tartottunk egy falugyűlést, és úgy döntöttünk, inkább elveszítjük a buszt, mint hogy ezt csináljuk” – mondaná Kaszás Irén, aki a postai ablakot viszi. „Valakinek utolsónak kell lennie, és kevesebb munka, ha az ember szándékosan az.” Sáskút utolsó buszát februárban vonnák ki, a lakói pedig a következő hónapban mégis feltűnnének a tabellán, Ordaspusztán érintve, ahová átvitték őket kocsival.

A társaság már arról egyeztetne, hogy a tabellát a könyvtárakra is kiterjesszék, azon az alapon, hogy amit meg lehet számolni, azt rangsorolni is lehet. Pintérék megtartanák a beosztást. Dezső azt mondaná, hogy a tározó tavasszal egészen szép, hogy egy szürke gém már számít rá, és hogy hiányozna neki a busz, ha megszűnne, bár nem úgy, ahogy az űrlap érti. A 22.40-es egy márciusi kedden tizenegy utast szállítana, pontosan tizenegyet, és a buszvezető felírná a számot, mert ez az egyetlen dolog, amit valaha kértek tőle vele kapcsolatban.