A legcsendesebb könyvtárba senki sem jár

Egy megyei könyvtári hálózat könyvtári asszisztensi állásinterjújának utolsó kérdése nem a könyvekről, nem az adatbázisokról és nem az olvasókról szólna. Így hangzana: „Mi a leghosszabb teljes csend, amelyet személyesen tartott fenn egy középületben, és tudja-e igazolni?” Akik órák helyett percekben válaszolnának, nem kapnának visszahívást.

A közkönyvtárak sok országban elmozdulnak a szigorú csend felől a közösségi tér modellje felé: kávézók, rendezvények és gyerekprogramok jelennek meg, miközben a csendet külön kijelölt zónákra korlátozzák. Osztálytermekben széles körben, és egyre inkább könyvtárakban és nyitott irodákban is zajszintjelző kijelzők mutatják a környezeti hangerőt, hogy viselkedésváltozásra ösztönözzenek. A közszolgáltatások teljesítményét egyre gyakrabban mutatják be irányítópultokon és rangsorokban, a játékosítás – pontok, sorozatok, ranglisták – pedig a fogyasztói alkalmazásokból a munkahelyekre és a közintézményekbe is átterjedt. Sok helyen szűkültek a könyvtári költségvetések és a nyitvatartási idők, ami mérhető teljesítménymutatókkal való önigazolásra szorítja a szolgáltatásokat. A jelenlétet, levegőminőséget és zajt figyelő érzékelőhálózatok a középületek alapfelszereltségévé válnak.

A kérdés abból a rendszerből következne, amelyet a hálózat jövőre vezethetne be: minden fiókkönyvtár mennyezetére zajérzékelő kerülne, az épületek pedig valós idejű ranglistára kerülnének, amely az előcsarnokok kijelzőin és az önkormányzat honlapján is látható lenne. A pontszámot a nyitvatartási idő átlagos decibelszintje adná, alapterületre korrigálva, a bent tartózkodók számára viszont nem. A munkatársakat személyes csendrekordjuk alapján osztanák be a fiókokba; ezt hivatott felmérni az interjúkérdés. A munkakörhöz a polcozás is hozzátartozik.

Az indok egy szolgáltatásfejlesztési vezető szerint a mérhetőség lenne. A könyvbeszerzési keret és a nyitvatartás már így is szűkült, a hálózatnak pedig kellene egy olyan szolgáltatás, amelyet még hiánytalanul tud nyújtani. „A csend az egyetlen, amihez nem kell állomány” – mondhatná a vezető. „Mindig is kínáltuk. Csak sosem számoltuk.” A rendszerről egyedül ő nyilatkozhatna, azon az alapon, hogy a nyilatkozat is zaj.

A pontozás közömbös lenne a hang forrása iránt. A módszertan tervezete szerint egy köhögés, egy túl lelkesen lapozott oldal és egy kisgyerek, aki felfedezi a liftet, decibelben mérve azonos súllyal terhelné azt a fiókot, ahol előfordult. A munkatársak közbeléphetnének, de nem szólalhatnának meg, mivel a közbelépés is hallható. A fiókvezetők laminált kártyát kapnának „Kérem” felirattal, amelyet felmutathatnának. A kártya néma. A kisgyerekekre gyakorolt hatása egyelőre nincs dokumentálva.

Néhány héttel a ranglista indulása után az első helyet folyamatosan egy kisvárosi fiók tartaná, ahol az érzékelők átlagosan 29 decibelt mérnek, nagyjából annyit, mint egy hűtőszekrény a szomszéd szobában. A fiók tavasz óta felújítás miatt zárva lenne. A módszertan nem tesz különbséget a csendes és az üres épület között; ezt a hálózat egy lábjegyzetben elismerné, és felülvizsgálat alatt állóként írná le. A felújítás meghosszabbítható.

A törzsolvasók különbözőképpen reagálnának. A 71 éves Pallos Dénes, aki két évtizede minden hétköznap a fiókjában olvassa az újságokat, az előcsarnok kijelzőjén percre pontosan látná, mikor csúszott a fiók a tüsszentése miatt a negyedik helyről a kilencedikre. „Megkérdeztem, visszakaphatom-e” – mondaná. „Azt felelték, a ranglista nem visszamenőleges.” Az újságokat azóta az autójában olvasná, a fiók áldásával, és látogatásnak számítana, mivel az ő parkolójukban áll.

Mások versenyszerűbben alkalmazkodnának. A 34 éves Kellner Márta szabadúszó fordító, aki az olvasóteremből dolgozik, egy csevegőcsoportról számolna be, amelyben a törzstagok az óránkénti mérés előtt összehangolják a légzésüket. „Van egy nő, aki tíz perccel előtte elzárja a radiátort” – mondaná. „Senki nem kérte rá. Csak nagyon a szívén viseli.” A csoportnak negyven tagja lenne, és egy szabálya: aki mechanikus billentyűzeten gépel, azt írásban jelentik a pultnál. A cédulát összehajtják, nem továbbadják, mert a továbbadás zörög.

A gyermekszolgáltatások jelentenék a rendszer elismert nehézségét. A mesedélelőttöt, a mondókázót és a nyári olvasóversenyt kültéri területre, művelődési házba vagy – az egyik javaslat szerint – a rakodóudvarra helyeznék át, ahová az érzékelők nem érnek el. A szülők türelmi ablakok menetrendjét kapnák kézhez, amelyekben a gyerekek jelenlétét csökkentett kulccsal vonnák le a pontszámból. A 38 éves, kétgyerekes Tarr Roland egyszerűbben fogalmazna. „Abba járunk, amelyik zárva van” – mondaná. „Az áll a tabella élén. A gyerekek imádják a kerítést.”

Az interjúkérdést közben a második felvételi körre átírnák. A jelöltektől már nem a leghosszabb, hanem a legcsendesebb csendjüket kérdeznék, arra hivatkozva, hogy decibelérték nélkül az időtartam ellenőrizhetetlen. Egy felvételi útmutató tervezete azt tanácsolná az interjúztatóknak, hogy az utolsó kérdés után kilencven másodpercig üljenek csendben, és jegyezzék fel a jelölt reakcióját. A kisvárosi fiók állását az a jelölt nyerné el, aki egyáltalán semmit sem csinált. Januárban kezd, egy épületben, amelybe nem tud bemenni.