Az olvasóterem pontozná a csendet

Egy könyvtári asszisztensi állásinterjú utolsó kérdése 2030-ban egy szám lehetne. Nem a bérigény, hanem a helyezés: hányadik a jelölt az olvasóterem csendranglistáján, amelyet hetente nyomtatnának ki, és a visszavételi pult mellé tűznének. A terv szerint aki nincs az első kétszázban, annak megköszönnék, hogy eljött.

A köz- és egyetemi könyvtárak az elmúlt évtizedben újragondolták, mit jelent a csend. Sok helyen a tereket csendes, halk és közösségi zónákra osztják, és egyes könyvtárakban zajmérő eszközök jelzik színnel vagy számmal, ha egy terem túl hangos lesz. A foglaltságérzékelők és a „mennyire zsúfolt most” típusú alkalmazások lehetővé teszik, hogy a látogatók érkezés előtt megnézzék a szabad helyeket és a zajszintet. Közben a játékosítás – pontok, fokozatok, ranglisták – a fitneszalkalmazásokból átterjedt a munkahelyekre, az iskolákba és a közszolgáltatásokba mint viselkedésformáló eszköz. A könyvtár ma is az egyik utolsó ingyenes, fedett közösségi tér, ahol a csend maga a cél, ezért a csend egyre inkább vita tárgya, és egyre inkább mérik.

A ranglista egy már létező technológiából nőne ki. Több egyetemi könyvtárban ma is mennyezeti érzékelő vált színt, ha a teremben túl hangos lesz, és a tanulóhely-kereső alkalmazások megmutatják, melyik emeleten van épp a legnagyobb csend. Egy megyei könyvtárhálózat innen csak egy lépést tenne tovább: a mérést az olvasójegyhez kötné. Minden székhez mikrofon tartozna. Minden jegyhez egy futóátlag. Ahol átlag van, ott előbb-utóbb táblázat is lesz, és ahol táblázat van, ott valaki mindig az utolsó.

A tábla az egy órányi bent tartózkodásra jutó decibelek alapján rangsorolná az olvasókat, az épület alapzajával csökkentve. A lapozás számítana. A cipzár számítana. A köhögést önálló eseményként rögzítenék, és az évszak fényében bírálnák el. A legcsendesebb fokozatot, amelyet a szabályzattervezet „Csak helyben olvasható” néven emleget, azoknak tartanák fenn, akik egy naptári hónap alatt egyetlen mérhető hangot sem adtak ki. A dolgozók nem indulhatnának, hiszen a pultnál beszélniük kell; a pult ugyanabban a bekezdésben szerepelne mentesített területként, mint a mosdók.

„Tavasszal végig negyedik voltam” – mondhatná egy Kovalik Imréhez hasonló nyugdíjas földmérő, aki a kísérlet kezdete óta ugyanazt az atlaszt olvasná ugyanannál az ablaknál. „Aztán két asztallal arrébb egy nő elkezdett ventilátoros laptopot hozni. Nem is olvas. Mégis fölöttem áll, mert tizenegykor elmegy.” A könyvtári ranglista a rövid és a mozdulatlan látogatást jutalmazná, és a hálózat saját adatai szerint az első tízbe kerülők átlagos látogatása huszonkét percig tartana. A tábla tetején azok állnának, akik alig használják a termet.

A helyezés kiváltságokkal járna. Az első ötven helyet foglalhatna a csendes galériában, ahol finomabbra kalibrálják az érzékelőket, és vastagabb a szőnyeg. Az utolsó ötven levelet kapna. A levél a tervezet szerint nem szankció, hanem összefoglaló az illető hangprofiljáról, javaslatokkal: puhább cipő, másik táska. Aki három egymást követő hónapban egy küszöb alá kerül, annak helyet ajánlanának fel a beszélgetőszobában, ahol babzsákfotel van és kávégép, a táblázatban viszont semmilyen bejegyzés.

A hálózat olvasói élményekért felelős vezetője – az egyetlen nyilatkozatban, amelyre a programnak szüksége lenne – a táblát úgy jellemezhetné, mint „a csend közös térhez való hozzájárulásának elismerését”. A csend ebben a keretben teljesítménnyé válna. Lenne előállítója, mértékegysége és havi jelentése. Az a terem, amelyben senki nem ad ki hangot, többé nem olyan terem lenne, ahol nem történik semmi. Olyan terem lenne, ahol kétszázan versenyeznek, és egyikük éppen nyer.

A tábla élén a kísérleti év nagy részében egy olvasó állna, akit csak a 0417-es jegy azonosít. A 0417-es nyitáskor érkezne, elfoglalná ugyanazt a széket a helytörténeti polc alatt, és zárásig semmit nem regisztrálna. A dolgozók, akik odanéztek, azt jelentenék, hogy az olvasó alszik. A szabályzat szerint az alvásért nem jár büntetés. A légzés az épület alapzajához tartozik. A 0417-es lenne az első, aki eléri a „Csak helyben olvasható” fokozatot, és erről postán értesítenék, mivel az érzékelők egyszer sem rögzítették ébren.

Ezzel vissza is jutunk az interjúhoz. A jelölt, Szemes Dóra ápolóhallgató, aki négy éve a könyvtárban készül a vizsgáira, őszintén válaszolna: száznyolcvanharmadik. Elmagyarázná, hogy a visszaesés a vizsgaidőszakban történt, amikor jegyzetelnie kellett. „Golyóstoll volt” – mondaná a bizottságnak. „Olcsó fajta.” A bizottság rögzítené a választ. Az állást egy kilencedik helyen álló jelölt kapná, aki a kísérlet kezdete óta nem járt a könyvtárban, és akinek az átlaga ezért egyetlen, szótlan márciusi délutánon alapul.