A nyaralós képre jöhet egy címke, hogy semmit nem javítottak rajta

Egy készülő szabálykiterjesztés minden közzétett képnél előírná annak felsorolását, ami a szenzor és a képernyő között történt vele. A reklámokra hasonló szabály már ma él: ott jelölni kell, ha a testet módosították. A kiterjesztés ugyanezt a logikát alkalmazná egy tengerparti családi fotóra is — azon az alapon, hogy a családi fotót többen látják, mint a hirdetést, és ugyanaz a szoftver szerkesztette.

A lista nem figyelmeztetés lenne, hanem felsorolás, a tápértéktáblázatok szürke betűivel: expozíció módosítva, tárgy eltávolítva a háttérből, bőrtextúra csökkentve (automatikus), szem élesítve (automatikus). A munkát a zárójeles szó végzi. Ezeket senki nem választotta. Megtörténtek, mielőtt a zár becsukódott volna.

A legtöbben az első héten tanulnának valamit. A mai telefon nem lefényképez egy arcot, hanem összerak egyet: több felvételt egyesít, simítja a bőrt, világosítja a szemet, és csendben eldönti, mi számít pórusnak. Ezt eddig senki nem jelentette be, mert nem kellett, és nem is használt volna az eladásoknak. A lista viszont minden egyes kép alatt bejelentené, éveken át.

„A szabály a tájékoztatásról szól, nem az esztétikáról” — mondaná a szabványügyi testület szóvivője. „Nem azt közöljük, hogy a fényképe hazudik. Azt közöljük, mit csinált a készülék. Ha ez nagyobb állításnak bizonyul, mint szántuk, az azért van, mert a készülék többet csinált, mint amire bárki gondolt.”

A kikapcsolás lehetősége meglenne, ott, ahol az ilyen beállítások lakni szoktak. Mindenki kipróbálná egyszer. A panasz nem az lenne, hogy a nyers kép rossz — a nyers kép pontos, ami nem ugyanaz. A panasz az lenne, hogy valaki kicsit mást ábrázol: egy arcot, amelyen idő van, és amely közelebb áll a fürdőszobatükörhöz, mint az utolsó négyszáz poszthoz.

Az ország egyik legrégebbi retusálási hagyománya a tablókép, ahol a szépítés nem csalás, hanem szolgáltatás. A listával a tabló is beszélni kezdene, osztályonként, tanulónként, két oldalon. Az érintetlen jelvény pedig végigjárná a szokásos utat: előbb jelvény, aztán dicsekvés, aztán műfaj saját világítással, végül olyasmi, amit érdemes hamisítani — mert az aláírás csak azt bizonyítja, hogy a készülék ezt állította magáról.

A szabályt azért írnák, hogy egy hirdető ne adhasson el elérhetetlen testet. Ez tisztességes cél. A születésnapi fotón viszont mást csinálna, olyasmit, amit a szerzői nem terveztek, és visszacsinálni sem tudnának. Eddig egyetlen olyan képünk volt, amelyen tilos szépíteni: az igazolványkép. Mindenki utálja. Most kiderülhetne, hogy évek óta az volt az egyetlen, amelyik minket ábrázolt.