Egy hőmérő vethet véget a műszakodnak

Egy építőipari munkaadói és szakszervezeti körben keringő mintamegállapodás szerint a szabadtéri műszak vége a jövőben nem fél ötkor lenne, hanem egy mérési értéknél. A telephely kapuja mellé állított oszlopon egy szenzor mérné a nedves hőmérsékletet, és a munkanap akkor érne véget, amikor ez az érték átlépi a küszöböt: tizenegykor, háromkor, vagy egyáltalán nem.

A szóban forgó szám nem hőmérséklet a megszokott értelemben. A nedves hőmérséklet a meleget és a páratartalmat vonja össze egyetlen értékbe, és azt mutatja meg, működik-e még az izzadás. Ezért lehet egy párás, mérsékelt délután veszélyesebb, mint egy száraz, kegyetlen. A tervezet szerint ez az érték tízpercenként frissülve jelenne meg a kapunál, közvetlenül a hirdetőtábla mellett, amelyen tavasz óta ugyanannak az elsősegély-tanfolyamnak a felhívása lóg.

„Senkit nem a meleg miatt küldenénk haza” — fogalmazna a munkaadói oldal szóvivője. „Hanem egy mérés miatt. Egy építkezésen a meleg vélemény kérdése. A mérés nem az, és pontosan ezért javasoljuk.”

A vita nem a számról szólna. Abban mindenki egyetértene, hogy a szám valós, és hogy fölötte dolgozni veszélyes. A vita a szám utáni négy óráról szólna: fizeti-e valaki, részben fizeti-e, ledolgozható-e szombaton, vagy egyszerűen annak a magánügye, aki olyan szakmát választott, amelyik kint van. A tervezet ezt a pontot üresen hagyja, és országos megállapodás tárgya megjegyzéssel látja el — az ilyen pontok ide járnak elcsendesedni.

A szenzor helye egyetlen nyár alatt önálló érdekképviseleti üggyé válna. Az irodakonténer mögötti árnyékban álló oszlop alacsonyabbat mutat, mint az, amelyik a tetőfödémen áll, ahol a munka valójában folyik. Ezt a művezetők megtanulnák. A hatóság is. Egy szakma, amely száz éve azon vitatkozik, hol kezdődik a mérőszalag, ezt a vitát azonnal ismerősnek találná.

Az állványon álló ember számára a változás kisebb és furcsább lenne, mint azt bármelyik oldal gondolja. Az előrejelzés megszűnne számítani, csak a kapunál lévő kijelző maradna. A délutánját egy kétjegyű számról olvasná le, ahogy egy korábbi nemzedék az égboltról — és felvenné azt a szokást, amelyet az egyik hozzászólás így ír le: úgy nézi a falat, ahogy az órát szokás, tizenegytől húszpercenként.

Aláírva semmi nincs, és az építőiparban a mintaszövegek arról híresek, hogy három évvel azután vezetik be őket, hogy mindenki abbahagyta az olvasásukat. A szenzor viszont olcsó, a küszöb kiszámítható, és az első nyár, amikor a szám kikerül a falra, lenne az utolsó, amelyikben még arról lehetett vitatkozni, hogy meleg van-e.