A Föld körüli pálya sorszámot oszthat majd

Egy pályakoordinációs testületek között keringő tervezet szerint a Föld körüli pálya legzsúfoltabb sávjaiba a jövőben úgy lehetne feljutni, ahogy egy túlterhelt ügyfélszolgálaton jut az ember figyelemhez: sorszámmal. Az üzemeltető kérne egy indítási ablakot, kapna egy sorszámot, és várna. A mintegy kilencven oldalas anyag egyetlen helyen sem írja le, hogy sor — időbeli ütközésmentesítési sorrendet ír, ami sor.

A javaslat szabályozási fele már-már unalmas. Minden magassági sávhoz tartozna egy munkaszám arról, hány működő objektumot bír el, mielőtt az ütközéselkerülő forgalom kezelhetetlenné válna, és az indításokat ehhez a számhoz igazítanák. Aki tud manőverezni, akit megbízhatóan lehet követni, és akinek hihető terve van a pálya elhagyására, előrébb kerülne a listán. Aki nem, udvarias levelet kapna arról, mikor lehet majd hely.

Az igazán fontos pont három fejezettel arrébb van, ahol nem kelt feltűnést. A sorszám megtartásához az üzemeltetőnek felelősségbiztosítást kellene kötnie arra a törmelékre, amelyet a saját eszköze valaha okozhat. A sorszám nem kerülne semmibe. Az a biztosítás viszont, amellyel sorban lehet állni, évente újraárazódna — olyanok által, akik alaposabban olvassák a törmelékjelentéseket, mint a legtöbb hatóság.

„Nem a pályát áraznánk be” — fogalmazna a tervezetet jegyző testület szóvivője. „Sorrendet tennénk közzé. Hogy a sorban maradás mibe kerül, az az üzemeltető és a biztosítója közötti üzleti kérdés.” A mondat technikailag pontos lenne, és rendkívül sokat dolgozna.

Innentől egyszerű a számtan. Az a konstelláció, amelyik megbízhatóan kitér és gyorsan elhagyja a pályát, olcsón biztosítható lenne, tehát repülne. Amelyik nem, olyan díjat kapna, amely tiltásként működik anélkül, hogy bárkinek ki kellene mondania a tiltást. Az űrjogot a gyakorlatban egy díjtábla írná, amelyről egyetlen parlament nem vitázott és egyetlen delegáció nem szavazott — a hatóság pedig azé a hivatalnoké lenne, aki a következő sorszámot beszólítja.

A kifogások két irányból érkeznének egyszerre. A kisebb nemzeti programok azt vetnék fel, hogy a díjpiac csendben örökös joggá alakítja azt, hogy valaki korán indult: éppen azok tudnának a legolcsóbban biztosítani, akik a sávot teleszórták. A biztosítók fordítva aggódnának. A törmelékkockázat ugyanis összefügg: a kaszkád pontosan az az esemény, amelyben az összes kötvény ugyanazon a délutánon fizet. Az ilyen kitettséget a szakma történelmileg úgy szokta beárazni, hogy nem vállalja el.

Mindebből semmi nem létezik. Nincs sorrend, nincs eltartóképességi szám, nincs díjtábla. Ütközéselkerülő manőver van, pályaelhagyási határidő van, és van egy évente megjelenő jelentés a Föld körüli környezetről, amelyet minden évben valamivel kellemetlenebb elolvasni — nagyjából így kezdődött a történelem összes biztosítási piaca.