Az Ön buszmegállója is kieshet

9. tétel — Szerződéses küszöb alatti közönségperc, 4417-es megálló (Kápolna utca), I. negyedév: várótető bontása és elszállítása — 164 000 Ft. A tétel az egyik nagyobb utcabútor-koncessziós cég negyedéves számláján szerepelne, amelyet egy vármegyei önkormányzatnak állítana ki egy olyan rendszer keretében, ahol minden buszmegállót az alapján rangsorolnak, meddig képes egy embert egy helyben tartani. A tabella alsó tizedébe eső megállók előbb a tetőt veszítenék el, aztán a padot, végül az esetek többségében a buszt is.

Sok városban és megyében a buszvárókat kültéri reklámcégek telepítik és tartják karban, cserébe a reklámfelületek értékesítési jogáért, így a várót a hirdetés fizeti, nem a közlekedési hatóság. A megállókban elhelyezett digitális reklámkijelzők egyre gyakrabban érzékelőkkel vagy mobilhelyadatokkal becsülik a gyalogosforgalmat és a tartózkodási időt, amit közönségmérésként adnak el a hirdetőknek. A vidéki és elővárosi buszjáratokat sok országban folyamatosan ritkítják, és az alacsony mért kihasználtságú megállók veszítik el elsőként a járatokat vagy az infrastruktúrát. A ranglisták és tabellák a sportból átterjedtek a munkahelyekre, iskolákra és közszolgáltatásokra mint a figyelem és az erőforrások elosztásának eszközei.

A rendszer szerint a koncessziós cég ingyen telepítené és takarítaná a vármegye 3100 váróját, cserébe a reklámfelületekért és mindazért, amit a reklámfelületek mérni tudnak. A tábla keretébe épített érzékelők számolnák az elhaladó telefonokat, és ami fontosabb, az ott maradókat. Az így előálló termék neve közönségperc lenne, és minden megálló összesített eredménye hétfőnként kerülne fel egy tabellára, feljutó és kieső zónával. Az élmezőny fűtött padot, valós idejű kijelzőt és töltőaljzatot kapna. A kiesők egy kisteherautót.

Az egyik faluban a beosztás este hétkor kezdődne. Kovácsné Piroska, 71 éves, a keddet és a csütörtököt vállalná a 4417-es megállóban, a Kápolna utcai várónál, ahol napi két busz áll meg, és ebből az egyik ugyanaz visszafelé. „Nem kell akarni menni sehová” — magyarázná. „Csak ott kell lenni, bekapcsolt telefonnal, annyi ideig, amennyi alatt nem vesz fel senki.” A községi önkormányzat laminált kártyát tenne a hirdetőtáblára arról, ki mikor áll. A hiányzásokat feljegyeznék. A busz, jegyezné meg, nála még egyszer sem késett.

Mások pazarlónak találnák a beosztást. Egy nyugdíjas földmérő két faluval odébb éjszakára a váróban hagyná a készülékét egy kekszesdobozban, konyharuhába csavarva a nedvesség ellen, és egy levélből értesülne róla, hogy a megállójától negyven percet levontak nem emberi tartózkodás miatt. A koncessziós cég ellenőrző csoportja olyan telefonokat keresne, amelyek nem mozognak, nem lélegeznek és nem vásárolnak semmit. Az igazi ácsorgókat viszont nehéz lenne megverni. A megyeszékhelyen egy gyrosos előtti megálló hat tizenéves teljesítményével jutna fel az élmezőnybe, akik még sosem szálltak buszra, és nem is tervezik.

A tabellát a buszvállalat is olvasná. A tervezők olyan megállók felé terelnék a járatokat, amelyek bizonyítottan megtartják az embert, és a rangsor így kezdené jutalmazni pontosan azt, amit egy buszmegállónak meg kellene előznie. A hatpercenként kiszolgált megálló a tabella alján ülne, utasai eltűnnének, mielőtt az érzékelő megismerhetné őket. Ahol a buszt óránként egyre ritkították, az egyenletesen kapaszkodna felfelé, törzsutasai úgy gyűjtenék a perceket, mint a kamatot. A második negyedévre a vármegye legjobban kiszolgált megállója a kieső zónában állna, a legrosszabbul kiszolgáltnak pedig fűtött padja lenne.

Az ingatlanközvetítők alkalmazkodnának elsőként. A hirdetésekben egy ikerház „négy percre a tabella felső felétől” feküdne, és a középmezőnybeli váró a kazán mellett szerepelne a műszaki leírásban. Egy vasbolt szponzorálná a legközelebbi megállót, és padot tenne a járdára a reklámtáblával szemben, hogy a vevők kényelmesen várhassanak a semmire. Fellebbezni is lehetne. A kieső településeknek tíz munkanapjuk lenne bizonyítani, hogy akik nem voltak ott, valójában ott voltak, és arra biztatnák őket, csatoljanak magukról fényképet, amint várnak.

Halmi Dezső, a vármegye utaskörnyezeti osztályvezetője semlegesnek nevezné a tabellát. „Ez nem ítélet a közösségekről” — mondaná. „Ez annak a nyilvántartása, hogy a közösségek hol döntenek úgy, hogy megállnak.” A saját hivatala előtti megálló a harmadik negyedévben kerülne a kieső zónába, miután az önkormányzat heti három irodai napra állt át, és az osztály körlevélben kérné a dolgozókat, hogy az ebédjüket a járdán fogyasszák el. A körlevél megjelölné, melyik járdán.

A kisteherautó kedden érne a Kápolna utcába. Délelőtt a tetőt szerelnék le, délután a padot, és estére Kovácsné Piroska egy oszlop mellett állna, a beosztás szerint. Az érzékelő maradna, mert az érzékelő az oszlopban ül, az oszlop pedig reklámeszköz marad egy keskeny kijelzőcsíkkal fejmagasságban. Az ő negyven perce beszámítana. A következő negyedév számláján, a bontási díj alatt, egyetlen sor állna: 10. tétel — Oszlop, 4417-es megálló, megtartva. 0 Ft. Ez lenne a megálló egyetlen része, amely valaha is kitermelte az árát.