A halott előadóknak lehet a legsűrűbb turnénaptára

Egy hároméves működési terv, amilyet a technika ma már lehetővé tesz, első ránézésre bármelyik turnédokumentumra hasonlítana: négy város, háromszáztizenkét dátum, bepakolási ablakok, próbablokkok, helyszínenkénti stáblista és egy beütemezett augusztusi szünet. Nem turnészervező adná ki, hanem egy hagyatékkezelő cég, és egyetlen szokatlan sor lenne benne, rögtön a tetején: az előadó születési és halálozási éve ugyanabban a mezőben.

A terv nagyobb része élő emberekről szólna. Egy digitális előadó köré épített rezidenciához is kell zenekar, fénytechnika, hangmérnök és valaki, aki hajnali kettőkor felsöpri a színpadot. A próbablokkok tehát valódiak és teljes létszámúak lennének. A produkcióból egyetlen közreműködőnek nem kellene megjelennie rajtuk: a fellépőnek.

A figyelmet egy örökölt kikötés keltené fel. Az előadó eredeti turnészerződéseiben szerepelt egy kitétel, amely korlátozta az egymást követő fellépések számát, és pihenőnapot garantált a hosszú repülőutak után — szokásos védelem, amelyet még életében olyanok tárgyaltak ki, akik a hangjáért aggódtak. A hagyaték változatlanul alkalmazná. A terv szerint a műsor pihen. A zenekar, amelynek új szerződése van, nem.

„A katalógussal együtt a kötelezettségeket is örököltük” — mondaná a hagyatékkezelő ügyvezetője. „Nem a mi dolgunk eldönteni, melyik szűnt meg számítani.” Arra a kérdésre, hogy egy vetített alak elfáradhat-e, ugyanő azt felelné, hogy ez a kérdés a cég hatáskörén felül van, és a cég ott is szeretné tartani.

A naptár sűrűsége viselné meg leginkább a régi munkatársakat. A tervben több fellépés szerepelne egyetlen évre, mint amennyit az előadó élete bármelyik évében játszott. Nem lenne betegség miatti lemondás, hangpihentetés, sem olyan este, amelynek a második fele rövidebb a meghirdetettnél. A rendelkezésre állás — az egyetlen változó, amely a koncertezést a kezdetektől korlátozza — kiesne a modellből, és minden, ami utána következik, a terem befogadóképességéhez és a stáb munkaidejéhez igazodna.

A nehézség nem jogi lenne. Az ilyen jogokat egyre pontosabban írják le és egyre könnyebben ruházzák át; a papírok rendben lennének. A nehézség az, hogy a hozzájárulást a szó hétköznapi értelmében csak élő ember tudja visszavonni. A képmás felhasználásáról szóló kikötést 2019-ben olyan jogászok fogalmazták volna, akik egy akkor még nem létező technológiát írtak körül, ő pedig úgy írta volna alá, ahogy mindenki az ilyet: gyorsan.

A kényelmetlen megállapítás nem etikai, hanem üzleti lenne. Működik. A ma is futó avatáros rezidenciák közönsége mindig ugyanazt a hármat mondja: az első tíz perc furcsa, a furcsaság elmúlik, és ott sírnak, ahol számítottak rá. Üzleti okot az abbahagyásra még senki nem hozott fel, és a hagyaték tervében sem lenne ilyen — hacsak az augusztusi szünetet nem tekintjük annak.