A múzeum bérbe adhatja azt a kilencven százalékot, amit senki sem lát

Egy olyan finanszírozási ötlet nyomán, amilyenek költségvetési ülésen szoktak viccként elhangzani, egy nemzeti múzeum előfizetéses formában kínálhatná a raktárát. Havi díjért egy kisebb mű egy évadra magánlakásba kerülne, két kesztyűs ember akasztaná fel, és tavasszal ugyanaz a kettő vinné el. A tulajdon a múzeumé maradna. Az előfizetőé a fal lenne.

Az érvelés magától adódik. Egy nagy gyűjtemény túlnyomó része soha nem kerül kiállításra, és nem is fog: a raktárban azok a művek állnak, amelyek az elmúlt száz év valamelyik szakmai vitáját elveszítették, és azóta csendben várnak a visszavágóra. Nem titkok. Egyszerűen azok a részei a gyűjteménynek, amelyeknek senki nem talált négy méter falfelületet.

A tervezet ott válna igazán önmagává, ahol a gyakorlati melléklet kezdődik. A keret mellé páraérzékelő kerülne, amely hatóránként jelentene. A falról fénykép készülne felakasztás előtt és leszerelés után. Az előfizető önrészt vállalna. A tiltott helyek felsorolása tartalmazná a radiátort, a fürdőszobát, a déli fekvésű ablakkal szembeni falat, a konyhát, és minden olyan falat, amelyen korábban macskát figyeltek meg.

A csomagok szokatlanul őszinték lennének az értékről. A belépő szinten szignálatlan tizenkilencedik századi tájképek szerepelnének, amelyekből minden nemzeti gyűjteményben van vagy negyvennel több, mint amennyit meg tud magyarázni. A középső szinten egy név szerint ismert alkotó kisebb műve. A felső szint leírása pályázat alapján lenne, amin a múzeum ismeretséget ért.

Aztán jönne a felismerés, amely az egész kísérletet igazolná: a várólista a raktárra nőne meg, nem a kiállításra. Az előfizetők nem a híres képet kérnék, amelyért már kétszer sorban álltak. A hétköznapit kérnék — a kis kikötőt, a jellegtelen enteriőrt, valakinek a nagynénjét —, mert egy háztartás nem eseményt vár a művészettől, hanem valamit, amire minden reggel ránézhet, amíg felforr a víz.

A muzeológusok tiltakoznának, és nem alaptalanul. Egy közgyűjtemény előfizetéses szétosztása annyi, mint leltárból kivonás furgonnal, egy nappaliba akasztott mű pedig szakmai gondozáson kívüli mű. Az ellenérv az lenne, hogy a raktárban álló láda sem közgyűjteményi élmény, és állagmegóvási jelentés még soha nem készült arról, hogy egy képet néztek.

A kísérlet úgy zárulna, ahogy a kísérletek szoktak: jelentéssel, amely rögzíti, hogy a művek jó állapotban visszaértek, és hogy néhány előfizető megkérdezte, megtarthatná-e a magáét. Azt a jelentés nem rögzítené, hogy kért-e bárki egy termet.