A műtárgy hazatérhet — a szkennje nem

Képzeljünk el egy mindenben szabályosan lezajló visszaszolgáltatást. Az egyezményt aláírják, a ládát becsomagolják, az ünnepségen két miniszter beszél, és egy fotós hátrafelé lépked. Néhány hónappal később a fogadó ország muzeológusa elkéri a szállítás előtti dokumentáció során készült nagy felbontású modellt — és licencajánlatot kap. Nem elutasítást. Licencet. A tárgy tulajdonjogáról és a modell jogairól két különböző helyen, két különböző jogrend szerint döntött két olyan csoport, amely soha nem találkozott.

A fogadó múzeum íróasztalától nézve az aránytalanság jól látszik. A tárgy megérkezik, klímavitrinbe kerül, és annyian látják, ahányan el tudnak jutni az épületig. A szkenn viszont mindenhová eljut: az előadásdiákra, a tankönyvbe, az állagmegóvási összehasonlításba, abba a nyomatba, amelyet olyan iskola tesz ki, amely kirándulásra sosem futja, és abba a játékstúdióba, amelynek hihető bronztárgy kell. A tárgy tehát otthon lenne. Az a változat viszont, amelyet szinte mindenki lát, nem.

A jogi csomót senki nem szándékosan kötötte meg. Egy régóta közkincs tárgyról készült szkenn nem nyilvánvalóan új mű, és a jogrendek nem értenek egyet abban, hogy a digitalizálás munkája keletkeztet-e egyáltalán jogot. A válasz ezért nem annyira a tárgy történetén múlna, mint inkább azon, hogy hol áll a szerver — ez pedig nem olyan elv, amelyet bárki hangosan megvédene.

A visszaadó intézmény nyilvánosan nem tulajdonjogot állítana. Licencet kínálna, amelyet dokumentációs folytonosságnak nevezne: tudományos célra ingyenes, kereskedelmire árazott, ötévente megújítandó, és azok tárgyalják újra, akik a megújítás napján éppen bent vannak. Minden egyes pont ésszerű lenne. Az eredmény az, hogy a fájlnak háziura van.

A kézenfekvő válasz — újraszkennelni — drágábbnak bizonyulna a fogadó múzeum éves gyarapítási keretének egészénél, és mellesleg egy második modellt eredményezne, amely apróságokban nem egyezik az elsővel. A korábbi szkenn addigra kanonikus lenne: a szakirodalom arra hivatkozik, és minden számottevő adatbázisba az került be. Egy hatvanas években hozott restaurálási döntés belefagyna, és az arról szóló vita ettől kezdve egy fájlról szólna.

A tágabb következmény egy új melléklet lenne a visszaszolgáltatási megállapodásokban, valahol a biztosítás után és a fotózási protokoll előtt, digitális jogok címmel. Rövid lenne. Az fogalmazná, akinek éppen van szabad jogásza, és annyian olvasnák el, ahányan a mellékleteket szokták: az ünnepségen senki.

A fogadó ország muzeológusa a lehető legegyszerűbben foglalná össze. A láda volt a könnyebb rész.