A saját feltámasztásodról talán külön kell majd lemondani

Egy anyakönyvi hivatalban készült munkaanyag szerint a halott hozzátartozót megszólaltató, beszélgetni képes avatár készítése nem családi döntés, hanem nyilvántartott hozzájárulás kérdése lenne. Bárki tehetne életében nyilatkozatot arról, hogy engedélyezi vagy tiltja a halála utáni rekonstrukcióját, és ez a nyilatkozat ugyanúgy a halotti anyakönyvi bejegyzés mellé kerülne, mint a hely és az időpont.

A nehéz kérdés az alapértelmezés. Aki eddig meghalt, nem nyilatkozott, méghozzá azon kiváló okból, hogy nem volt miről — a tervezet pedig úgy oldja meg ezt, ahogy a hivatali tervezetek szokták: a hallgatást engedélynek tekinti. A család kérhetné, hogy a bejegyzés csendes jelölést kapjon. Illetékmentesen, harmincnapos ügyintézési határidővel, egy év érvényességgel.

Az évenkénti megújítás az egyetlen mondat, amitől az egyébként szenvtelen szöveg megbicsaklik. A csend lejárna. Aki lemarad a határidőről, azt tapasztalná, hogy a bejegyzés visszaállt az alapállapotba, és újra kérelmezhet. A tervezet ezt azzal indokolja, hogy nem engedhet örökre szóló korlátozást olyan hozzátartozóktól, akik időközben maguk is meghalhatnak — ami észszerű, és pontosan ezért kerül egymás mellé a gyász és az évente megújítandó kifejezés.

„Mi nem engedélyeznénk semmit” — fogalmazna a hivatal szóvivője. „Mi státuszt vezetnénk. Ha a család nem szeretné, hogy a hozzátartozóját megszólaltassák, az eszköz létezik, ingyenes, és tizenegy percbe telik. Tudjuk, hogy nem a tizenegy perc az akadály. Az akadály az, hogy valakinek eszébe kell jutnia.”

A tervezetnek el kell döntenie azt is, ki beszélhet annak a nevében, aki már nem tud — és a sorrendet a hagyatéki eljárásból veszi át: házastárs, gyermek, testvér. Ez a gyászolókat a vagyonhoz való közelség szerint rendezi sorba, nem a halotthoz való közelség szerint. Az egyeztetésre érkezett vélemények ezt többször szóvá teszik, az anyag azon részében, amelyet senkinek nem kötelező elolvasnia.

A gyászkísérők egy másik ellenvetést fogalmaznának meg. A fényképtől, a hangfelvételtől és a videótól a rekonstrukciót egyetlen dolog különbözteti meg: visszabeszél. Olyan hangon, amely elég közeli ahhoz, hogy elhiggyük, és elég gyakran téved ahhoz, hogy fájjon. Erről a tervezetnek nincs álláspontja, mert egy anyakönyvi hivatalnak nincs eszköze arra, hogy valami jót tesz-e az embernek. Arra van eszköze, hogy megengedett-e.

Jogszabály nincs, előterjesztés sincs, az egész egy belső munkaanyag. Az alkatrészek viszont a piacon vannak, és nem a hivatal tette oda őket. Az állam hozzájárulása eddig annyi lenne, hogy eldönti, mi történjen akkor, ha senki nem mond semmit — ami hivatali ügyekben lényegében maga a döntés.