Semmi nem lehet közkincs, amíg pénzt hoz

Egy jogosulti szervezetek között keringő módosítójavaslat szerint a szerzői jogi védelem fix időtartamát bevételi teszt váltaná fel. A mű addig maradna magántulajdon, amíg pénzt hoz, és csak akkor kerülne közkincsbe, ha a jogosult benyújtja a nyilatkozatot arról, hogy már nem hoz. A javaslat negyven oldal. A nyilatkozat egy oldal, és ez az az oldal, amelyet senki nem vár kitöltve.

A szövegezés pontos lenne. Bevételnek minden olyan kifizetés számítana, amely az elmúlt harminchat hónapban a műhöz kapcsolódóan befolyt: felhasználási díj, merchandising, filmzenei felhasználás, átdolgozás, mintavétel, és egy később beszúrt fordulat szerint bármely kiadás bármilyen formátumú eladása bárhol. Egyetlen puhafedeles példány, amely gazdát cserél egy vidéki antikváriumban, három évre újraindítaná az órát.

A támogatók méltányossági reformként mutatnák be, és az érvelés első fele valóban erős. A mai rendszer önkényes: a védelem naptári napon jár le, függetlenül attól, hogy a mű eltart-e még valakit. A bevételi teszt mellett a szerző leszármazottai addig kapnák a jövedelmet, amíg van jövedelem, a közönség pedig pontosan abban a pillanatban kapná meg a művet, amikor már senkinek nem kell. Mindkét állítás igaz lenne. A másodikat szednék kisebb betűvel.

„A jogosult tudja a legjobban, hogy a mű hoz-e még bevételt” — magyarázná a szövegező munkacsoport szóvivője. „Ezért önkéntes a nyilatkozat.” A nyomtatvány munkacímét a tervezet melléklete tartalmazná: nemleges bevételi nyilatkozat, három példányban, a jogosult aláírásával. Arra a kérdésre, hogy a modellezés hány ilyet vár az első évtizedben, ugyanez a szóvivő azt felelné, hogy a modellezés eddig nem jutott el.

A valódi kifogást a könyvtárosok és a levéltárosok mondanák ki, és mindig ugyanazt. Azok a művek szorulnának leginkább felszabadításra, amelyeknek a jogosultja nem található: a fogyott kiadványok, a katalogizálatlan felvételek, a megszűnt kiadó, a háromszor beolvasztott stúdió. Ezek semmit nem hoznak — épp ezért nem maradt senki, aki ezt kimondhatná. A bevételi teszt alatt határozatlan ideig védené őket a jog egy fellelhetetlen ember nevében, azzal a közönséggel szemben, amelynek egy nemleges tényt kellene igazolnia egy olyan űrlapon, amelyet csak a fellelhetetlen ember írhat alá.

A közkincs nem szűnne meg. Elvékonyodna: az elfeledett, az eladatlan és a véletlenül magára hagyott művek lassú csordogálására. A század legszeretettebb műve addig maradna magánkézben, amíg a szeretet számlázható, a század bukásai viszont az évtized végére szabadok lennének. A kultúrát továbbra is örökölnénk. Csak fordított sorrendben, minőség szerint.

Beterjesztve semmi nincs, ilyen szöveget parlament nem látott. A menetirány viszont nem vélemény, hanem tény kérdése: valahányszor egy értékes katalógus a védelmi idő végéhez közeledett, a védelmi idő hosszabbnak bizonyult, mint amilyennek látszott.