A teljes borlaphoz előfizetés kellhet

Egy dunántúli kisváros főutcáján a borkereskedés kirakatában kézzel írt tábla állna: „A teljes borlap a 2-es szinttől érhető el. 1-es szintű vásárlóink kérjék a vöröset.” Egy tervezet szerint, amelyet a vendéglátóipar ajánlórendszer-szolgáltatói 2040-re bevezethetnének, a borlap többé nem dokumentum lenne, hanem hozzáférési szint: azt, hogy a vendég hány palackot láthat, az ízléséhez rendelt havidíjas csomag határozná meg.

Az éttermek és borkereskedők egyre gyakrabban használnak szoftvereket, köztük mesterséges intelligencián alapuló ajánlórendszereket, hogy palackokat és ételpárosításokat javasoljanak, a vendégek pedig alkalmazással beolvashatják a nyomtatott borlapot, hogy tanácsot kapjanak. A fogyasztói MI-termékeket jellemzően szintekben árulják: az ingyenes változat kevesebbet tud, a fizetős több funkciót nyit meg. A fizetett elhelyezés az ajánlási találatok között bevett gyakorlat a webáruházakban és a kiszállítási felületeken. A digitális étlapok technikailag egyszerűvé teszik, hogy különböző vendégek mást és mást lássanak a korábbi vásárlásaik alapján.

A tervezet szerint az étterem vagy a kereskedő nem nyomtatná ki többé a borlapot, hanem licencbe adná egy párosító modellnek, amely minden vásárlónak a csomagjához illő választékot mutatná. Az ingyenes, termelők által támogatott 1-es szinten három bor jelenne meg, meg egy megjegyzés, hogy van több is. A 2-es szint a borlapot mutatná. A 3-as szint a borlapot mutatná azokkal a palackokkal együtt, amelyeket az étterem szeretett volna magának megtartani. Az egyik nagyobb ajánlórendszer-szolgáltató háttéranyaga a nyomtatott borlapot elavult formátumként írná le, ismert méltányossági hibával: mindenkinek ugyanazt mutatta.

A tábla egy olyan kereskedőé lenne, mint Perényi Dezső, aki huszonkét éve árulna bort ugyanabban az üzletben, amikor egy üzletkötő elmagyarázná neki, hogy a polcai szakmai értelemben strukturálatlan adatok. „Azt mondaná, a modell tudja, mit szeretnének a vevőim” – mondaná Perényi. „Én meg azt, hogy én tudom, mit szeretnének, tíz éve minden pénteken ugyanazt a Rioját adom Halásznénak. Erre ő: pontosan ez az a fajta elfogultság, amit a rendszer kiszűr.” Halászné az 1-es szinten ezután egy sosem hallott termelő merlot-ját látná, és egy megjegyzést, hogy a szokásos palackja magasabb csomagban elérhető.

Az asztalnál a rendszer azt hozná létre, amit az egyik szolgáltató dokumentációja vegyes szintű asztaltársaságnak nevez. Tallér Marianna iskolatitkár egy születésnapi vacsoráról számolna be, ahol a férje a 2-es szinten látott egy Barolót, amely az ő képernyőjén nem létezett. „Felolvasta nekem” – mondaná. „A pincér odajött, és közölte, hogy a borlap felolvasása alacsonyabb szintű vendégnek szerződésszegés, és ezt köteles megemlíteni. Aztán csak állt ott, és a plafont nézte.” A Barolo, tenné hozzá, nagyon jó volt, és arra írták a számlát, aki látta.

A csomag nem személyhez, hanem ízlésprofilhoz kötődne, amely minden valaha megvett, visszavitt vagy hosszan nézegetett palackból épülne fel. Az ingyenes szinten a profil megtanulná, mit szeret a vendég, és külön azt is, mit fizetett meg egy termelő, hogy szeressen, majd mindkettőt egyetlen cím alatt mutatná: Ajánlott. A lemorzsolódó előfizetőkkel gondosan bánnának. A profil hiánytalanul megőrizné a preferenciáikat, így az az 1-es szintű vendég, aki valaha egy bizonyos Chablis-t kedvelt, azt tapasztalná, hogy a modell ezt tudja, csak nem tehet érte semmit. Az ízlését adatként megtartanák, szolgáltatásként visszatartanák.

Az emberi borszakértők a vendégtérben maradnának, új munkakörükben mint szintegyeztető munkatársak. Molnár Ilka, aki kilenc évig tanulta a szakmát, és estéit ezentúl azzal töltené, hogy elmagyarázza a vendégeknek, miért mutat mást a két képernyő, egyszerűen fogalmazna. „Régen azt kérdeztem, mit esznek. Most azt, milyen csomagban vannak.” A munkakörhöz egyetlen új feladat járna: ha egy 1-es szintű vendég megkérdezi, mi van még, a személyzet elmondhatná, hogy van több, de azt nem, hogy mi. „A pince felé lehet inteni” – mondaná. „Egy polcra nem lehet rámutatni.”

Az ajánlórendszer-szolgáltatók szakmai szövetsége visszautasítaná a felvetést, hogy bárkitől megtagadnák a bort. „Minden vendég azokat a borokat látja, amelyek az elköteleződési szintjéhez a leginkább illenek” – mondaná a Vendéglátóipari Ajánlórendszerek Szövetségének szóvivője. „A relevancia nem azonos az elérhetőséggel, és ezt soha nem is állítottuk.” Az ingyenes szint mindenesetre tartalmazna egy egyszerűen Házinak nevezett palackot, amelyet a modell kérdésre a régióhoz illőnek írna le. Arra a kérdésre, hogy melyik régióhoz, csomagváltást ajánlana.

Az üzletben Perényi két hét után, miután végignézte, ahogy az 1-es szintű vevők az ajtóban ácsorognak, egy második sort írna a táblára, kisebb betűkkel. „1-es szintű vásárlóink is nyugodtan megnézhetik a palackokat.” A palackok, mutatna rá, fizikailag még mindig a polcon állnak, címkével kifelé, és erre még senki nem talált ki díjszabást. „Az üzletkötő szerint a polcok is szerepelnek az ütemtervben” – mondaná. „Megkérdeztem, ez mit jelent. Azt mondta, azt, hogy észrevették.”