Minden beadandó szóbeli védéssel zárulhat

Egy egyetemen készülő szabályzattervezet szerint az írásbeli munka önmagában többé nem számítana a szerzőség bizonyítékának. Minden beadandót nyolcperces szóbeli védés követne, és a tervezet szokatlanul őszinte a céllal kapcsolatban: a védés nem a tudást mérné. Azt döntené el, hogy a hallgató ráismer-e a saját mondataira.

A szobában két szék állna, az asztalon lefordított időzítő, mellette a dolgozat kinyomtatva, benne három mondat aláhúzva attól, aki elolvasta. A vizsgáztató nem azt kérdezné, mit gondol a hallgató a témáról. Azt kérdezné, mit gondolt itt, ebben a sorban, ebben a tagmondatban.

A második percben érkezne a kérdés. Azt írta, hogy az érvelés a saját feltételei mentén dől meg. Melyik feltétel mentén? Utána szünet. Ebben a szünetben történne minden, amit a szabályzat el akar érni — és amit a szabályzat nem írhat le, mert a szünet nem osztályozható, az értékelőlapon pedig rubrikák vannak.

Az ötödik percben jönne elő a nehezebb baj. Aki bajba kerül, nem feltétlenül az, aki csalt. A megijedt ember pontosan olyan csendet termel, mint a tisztességtelen, és a nyolc percben semmi nem választja el a kettőt. Aki jól ír és rosszul beszél, ugyanannyit veszítene, mint aki le sem írt semmit.

„Nem a becsületet mérnénk” — fogalmazna a tervezetet gondozó oktatási vezető. „Azt mérnénk, ki tud kiállni egy mondat mellé, amelyre ráírta a nevét. Ez két külön dolog, és tisztában vagyunk vele, hogy csak az egyikre van eszközünk.”

Az az ellenérv, amely valóban megállíthatja, nem elvi, hanem számtani. Nyolc perc szorozva egy több százas évfolyammal, félévente kétszer, több érintkezési időt ad ki, mint maga a kurzus — ugyanazokkal az oktatókkal, akik a kurzust is tartják. A szóbeli filozófiájáról senki nem vitatkozik. A termekről annál többen.

A szóbelit annak idején jó okkal szorították vissza: lassú, esetleges, és attól függ, ki ül az asztal túloldalán. Most egyetlen okból térhet vissza: ez a számonkérés egyetlen olyan része, amelyet nem lehet feltölteni.