A nappalid telephellyé válhat az adóhatóság szemében

Egy csütörtökön, előzetes figyelmeztetés nélkül közzétett adóhatósági tájékoztató szerint az a munkavállaló, aki szokásosan egy másik ország lakásából dolgozik, telephelyet keletkeztethet ott a munkáltatójának. A következmények hétköznapiak és súlyosak lennének: bejelentkezés, bevallás, és hosszú vita két adóhatóság között arról, hogy a cég nyereségének mekkora része tulajdonítható egy kanapénak.

A cégek nem a távmunka megszüntetésével válaszolnának, hanem a mérésével. A HR-rendszerbe bekerülne egy napszámláló: mindenkinek lenne egy személyes külföldi napkerete, amelyet a szabadsághoz hasonlóan használ fel, csak a kellemes mellékhatások nélkül. Huszonnyolc nap nagyvonalú lenne. Tizenkilenc szokásos. A nulla a szabályzatban úgy szerepelne, hogy tisztázásig ideiglenes álláspont. Az ellenőrzés pedig átkerülne a laptopra, amely amúgy is tudja, hol van: belépéskor ellenőrizné a helyzetét, és udvariasan megtagadná a céges rendszerek megnyitását a jóváhagyott országon kívül. Az első verzió figyelmeztetne. A második tiltana. A harmadik hibajegyet nyitna.

„Senkit nem akadályoznánk meg az utazásban” — magyarázná a mobilitási vezető. „Az utazás magánügy, és az is marad. Azt akadályoznánk meg, hogy a cég adóügyi illetőséget szerezzen ott, ahol valaki éppen felnyitja a laptopját. Ezt külön kérdésnek tartjuk. A pénzügy az egyetlen kérdésnek tartja.”

Az abszurditás a határesetekben lakna. A nyugat-magyarországi munkavállaló, akinek a legjobb kávézója egy országhatárral odébb van. A szülők, akik másfél órára és egy joghatóságra laknak. A konferencia, amely beleszámít; a nyaralás, amely nem; és a repülőtéri tranzit, amelyről kiderül, hogy négy órára beleszámít. A compliance döntési fát adna ki, a döntési fában pedig lenne egy ág a kompra.

A munkavállalónak lenne egy saját változata is a problémából, később és egyedül. Elég sok nap után az ember maga is adóügyi illetőséget szerez az adott országban, bevallási kötelezettséggel, amelyet a beléptetésnél senki nem említett. A cégnek van mobilitási csapata, külsős tanácsadója és döntési fája. A dolgozónak van egy böngészőfüle, egy közeledő határidő, és egy ismerőse, aki ezt már csinálta, és azt mondja, nem volt gond.

A költséget a dolgozó viselné, ahogy a mobilitási költségeket általában. Az országok továbbra is hirdetnék magukat a távmunkásoknak, kifejezetten erre kitalált vízumokkal, miközben az adószabályok, amelyek alá ezek a vízumok megérkeznek, változatlanok és összehangolatlanok maradnának. A meghívót és az engedélyt két különböző minisztérium adná ki, és egyik sem felelne a másikért.

Mindehhez nem kellene új jogszabály. A szabályok megvannak: gyárakra, építkezésekre és értékesítési irodákra írták őket, olyan korban, amikor annak a kérdésnek, hogy hol van jelen egy cég, még kézenfekvő válasza volt. Csak annyi változna, hogy ezeket a szabályokat gondosan és minden rosszindulat nélkül alkalmaznák valakinek a nappalisarkára.