A nyugdíjpénztárad lehet a főbérlő, aki emeli a lányod lakbérét

Egy időskori megélhetésről szóló konferenciára készült esettanulmány egy elképzelt nyugdíjas asszonyt követ, akinek a havi kiegészítése attól függ, hogy a pénztára teljesíti-e a hosszú távú hozamelvárását. Ennek egy részét lakóingatlan hozná. A portfólióban szereplő egyik utca pedig az az utca lenne, ahol a lánya albérletben lakik. Az anyag mindössze annyit állít, hogy ebben a felállásban semmi nem lenne szabálytalan.

A mechanika unalomig hétköznapi lenne. A pénztár azért vette volna meg a házakat, mert a lakhatás pontosan azt kínálja, amire egy nyugdíjkonstrukciónak szüksége van: olyan bevételt, amely nagyjából együtt mozog az inflációval, és olyasmi áll mögötte, ami egy rossz negyedévben sem tűnik el. A lánya lakbéremelése nem rosszindulat lenne és nem botrány. Az inflációkövető záradék lenne, működés közben, a szerződés szerinti napon.

A tanulmány mondanivalója nem erkölcsi, hanem ügyviteli. A bérleti díj felülvizsgálatáról szóló levél és a hozamjóváírásról szóló értesítő ugyanabban a negyedévben, ugyanabból az eszközből, két olyan osztályon készülne, amelyeknek semmi okuk tudni egymásról. A telefonszám közös lenne. A lány a kettest nyomná bérleti ügyekben, az anyja a négyest pénztártagi ügyekben, és egyik menü sem említené a másikat.

„A pénztárnak egyetlen bérlőről sincs véleménye” — magyarázná egy elképzelt szakmai szövetség szóvivője. „A pénztárnak a tagja felé van kötelezettsége. Elfogadjuk, hogy ebben a példában a bérlő és a tag ugyanaz a háztartás. A kötelezettség sajnos csak egy irányba mutat, és a tag felé mutat.”

A forgatókönyv az örökség irányát fordítja meg. Magyarországon a nyugdíj fedezete hagyományosan a saját lakás volt: a szülő felhalmoz, aztán lefelé ad tovább. Itt a szülő időskori kiegészítését éppen annak a lakhatásnak az ára finanszírozná, amelyet a gyereke nem tud megvenni. Az átadás persze így is megtörténne — évtizedekkel később, annak a lakásnak a formájában, amelytől a lánya harminc éven át két utcára lakott.

Politikailag azért kellemetlen az eset, mert nincs kit elzavarni. Ha korlátozzák az intézményi vásárlókat a lakáspiacon, csökken az a hozam, amelyből az elöregedő társadalom nyugdíjkiegészítése jön. Ha védik ezt a hozamot, emelkedik az a lakbér, amelyet közben az aktív nemzedék fizet. Ugyanaz a szavazó ülne a társadalmi egyeztetés mindkét oldalán, és mindkétszer őszintén válaszolna.

Ilyen pénztárt az anyag nem nevez meg, és ilyen ügyről nem tud. A felállás minden eleme viszont már ma a helyén van. Az egyetlen valóban jövőbeli mozzanat az a pillanat, amikor egy családban valaki végre elég figyelmesen olvassa el a portfóliókimutatást ahhoz, hogy megismerjen benne egy irányítószámot.